A hulladék problémáról legtöbbünknek a szeméthegyek és a zöld felületeken elhagyott, illegálisan lerakott szemét jut eszébe. A hulladékkal ugyanakkor ettől komolyabb problémák is vannak. Mindenféle termék és minden hulladék bizonyos mennyiségű nyersanyagot és energiát testesít meg, aminek a felhasználásával azt elkészítették. Amikor valami hulladékká válik, akkor ezt az anyag és energia tartalmat is kidobjuk a termékkel, csomagolással együtt. Ilyen módon Földünk több millió év alatt felhalmozódott erőforrásait lassan, egy egyirányú folyamattal kihordjuk a szeméttelepre, míg a gyártás és szállítás minden szakaszában terheljük környezetünket. A hulladék tehát elpazarolt anyag, energia, pénz, és környezetterhelés.
További problémát jelentenek a toxikus és veszélyes hulladékok, anyagok, melyek nem megfelelő elhelyezés esetén valóban konkrét veszélyt jelentenek az élővilágra, vagy az emberi egészségre. A szennyezőanyag-kibocsátások az utóbbi időben ugyan csökkentek számos nemzetközi környezetvédelmi egyezménynek köszönhetően, azonban felhalmozódtak és jelentős koncentrációban megmaradtak tengereink vizében. Ilyen anyagok például a dioxinok, a DDT, a hormonhatású vegyületek és egyéb veszélyes szerves vegyületek, melyeket az élő szervezetek hajlamosak felhalmozni, lásd bioakkumuláció.
A radioaktív szennyezéssel napjainkban is számolnunk kell, hiszen pl. a fukusimai nukleáris baleset kibocsátásai valószínűleg ma is szennyeznek.
A korábban csendes-óceáni szemétszigetként emlegetett jelenség valójában már minden óceáni medencében megtalálható. Kiterjedése a becslések szerint több millió négyzetkilométer lehet (a csendes-óceáni szemétsziget mérete megközelíti az Egyesület Államok területét), vastagsága eléri a 10 métert. Összetétele nagyrészt műanyag, palackok és játékok, de vannak benne fém palackok, zsinórok, hálók és sok más vízen lebegő apró szemét. Anyaga szakemberek szerint 20%-ban olajfúrótornyokról és hajókról származik, míg 80%-ban a szárazföldről. Ezek a szigetek valószínűleg már az 1950-es évektől elkezdtek kialakulni az óceánokon, az egyre több hulladékot termelő fogyasztási szokások és a nem megfelelő hulladékkezelés miatt. A szemétszigetek gyakran nem is láthatók légi, vagy műholdas felvételen, mivel jelentős részük a víz felszíne alatt lebeg. És itt nem csak úszkáló flakonokra kell gondoljunk. A műanyagok jellemzően szétesnek kicsiny, akár homokszemnél is kisebb részecskékre, melyek lebegő szennyeződésként vannak jelen a tengervízben. Az ilyen apró darabokkal az a probléma, hogy ki sem lehet azokat halászni úgy, mint a nagyobb tárgyakat.
A tengeren úszó hulladék veszélyt jelent a tenger élővilágára, illetve a teljes táplálékláncra. Az egyik hulladék okozta veszély az, hogy az állatok belegabalyodnak. Ilyen veszély fenyegeti elsősorban a fókákat, oroszlánfókákat, feltehetően azért, mert különösen hajlamosak felfedezni a környezetükben felbukkanó tárgyakat.
Egy másik veszélyeztető tényező a hulladékok lenyelése. A sok színes hulladékot a tengeri madarak, halak és más tengeri élőlények lenyelik, mivel tápláléknak, zsákmánynak nézik. Ez egyrészt mechanikusan okozhatja halálukat a nyelőcső eltorlaszolásával és a gyomor telítésével, másrészt a műanyagok bomlástermékei lehetnek mérgező hatásúak. A tengeri élőlények a nagyobb darabok mellett az apró méretű lebegő műanyag részecskéket is lenyelik, azok szerves szennyeződésként is károsak. Az elpusztult és megvizsgált tengeri teknősök 50-80%-ának tengeri szemét fogyasztása okozza a halálát. A tengeri madárfajok egyharmadánál tapasztalták már a szemét lenyelését, ami a madarak alultápláltságához, majd halálához vezethet.
Kutatók GPS-el ellátott jelzőbójás megfigyelései szerint a hulladék akár 50 évet is utazhat a tengeri áramlatokon, míg eléri a hulladékszigeteket. Ez rossz hír, hiszen eszerint, ha sikerülne megoldást találni a hulladékszigetek felszámolására és a további tengerbe bocsátások megállítására, akkor is évtizedeken keresztül képződnének még hasonló szigetek az utazó darabokból.
Napjaink társadalmi-gazdasági berendezkedését környezettudatos körökben szokás eldobó kultúrának is nevezni. Míg régen fő szempont volt a tartósság, ma a kényelem szempontja ír felül mindent. És mi számít kényelmesnek? Kidobni a kukába bármit, amire nincs többet szükségünk. Így indultak világhódító útjukra a műanyag poharak és evőeszközök, az eldobható italos palackok és fémdobozok, sőt, rövid életű használati tárgyaink is. Az eldobó szemléletbe jól illeszkedik a tervezett elavulás, melynek eredményeképpen eszközeink alig javíthatók és garanciaidejük letelte után kevéssel általában a szemétben végzik.
Az eldobó kultúra sok más tendenciával összefügg:
-0 kényelmünket szolgálja, hogy nem kell visszaváltanunk, elmosogatnunk, gondoskodnunk – a kukafedő lehajtásával minden gondunk véget ér;
-1 a marketing megköveteli a szép új, jól nyomtatható csomagolási felületeket, valamint az évente többször változó akciók csomagoláson való feltüntetését – mindezt visszaváltható csomagolással aligha lehetne biztosítani;
-2 az eldobható csomagolással nem jelentkeznek a forgalmazók visszagyűjtési, szállítási-szervezési problémái;
-3 a használati eszközök, gépek esetében tapasztalt viszonylag gyors elhasználódás garantáltan fenntartja a fogyasztás magas szintjét, mivel mindent rendszeresen, újra és újra meg kell vásárolnunk;
-4 az eldobó kultúra a személytelen tömegtermelés nagy barátja, ahol elég, ha valami tetszetős, olcsó és kiszolgálja pillanatnyi igényeinket. Így nem is botránkozunk meg azon, ha hamar a hulladékok közt végzi;
-5 és végül, az olcsó, eldobható árukínálat teszi lehetővé azt, hogy rendszeresen hódoljunk vásárlási mániáknak. Sokkal ritkábban tudnánk vásárolni, ha mindenünk tartós volna – igaz milyen fura lenne?
Közben Földünk erőforrásai lassan elfogynak, óceánjainkon kontinens méretű hulladék- szigetek alakulnak ki, mi pedig mohón vásárolunk tovább.
Az ivóvízzel való takarékoskodás hazánkban még nem kap akkora figyelmet, mint néhány más európai országban (pl. Spanyolország, Anglia), ahol nagyobb szárazságok idején szigorú vízkorlátozásokat vezettek már be, és komoly büntetéseket helyeztek kilátásba a kritikus időszakokban olyan időlegesen tiltott tevékenységekre, mint a kocsi-mosás. Az ilyen esetek mutatják, mennyire értékessé válhat a víz, amely ma még számunkra korlátlannak tűnő módon rendelkezésre áll.
Vízfelhasználásunknak van látható és nem látható része. A látható nyilván az, amikor mi magunk vizet használunk, a nem látható a virtuális vízhasználat.
Vízfelhasználásunkat könnyen csökkenthetjük, ha kádban fürdés helyett zuhanyozunk. A WC öblítésére átlagosan a napi vízfelhasználásunk 1/3-át fordítjuk, ráadásul ivóvízzel öblítünk. Ez egy igen ésszerűtlen gyakorlat. Ennek alternatívái:
-0 szürke víz használata (fürdővíz WC öblítésre), azonban ha nem edényekkel cserpákolunk, akkor ehhez át kell alakítani a vízrendszert;
-1 WC öblítése esővízzel – edényekkel cserpákolunk;
-2 komposzt WC, vagy száraz WC – a végső megoldás, hiszen egyáltalán nem igényel vízfelhasználást. Bővebben lásd a komposzt WC szócikknél.
