A hulladék problémáról legtöbbünknek a szeméthegyek és a zöld felületeken elhagyott, illegálisan lerakott szemét jut eszébe. A hulladékkal ugyanakkor ettől komolyabb problémák is vannak. Mindenféle termék és minden hulladék bizonyos mennyiségű nyersanyagot és energiát testesít meg, aminek a felhasználásával azt elkészítették. Amikor valami hulladékká válik, akkor ezt az anyag és energia tartalmat is kidobjuk a termékkel, csomagolással együtt. Ilyen módon Földünk több millió év alatt felhalmozódott erőforrásait lassan, egy egyirányú folyamattal kihordjuk a szeméttelepre, míg a gyártás és szállítás minden szakaszában terheljük környezetünket. A hulladék tehát elpazarolt anyag, energia, pénz, és környezetterhelés.
További problémát jelentenek a toxikus és veszélyes hulladékok, anyagok, melyek nem megfelelő elhelyezés esetén valóban konkrét veszélyt jelentenek az élővilágra, vagy az emberi egészségre. A szennyezőanyag-kibocsátások az utóbbi időben ugyan csökkentek számos nemzetközi környezetvédelmi egyezménynek köszönhetően, azonban felhalmozódtak és jelentős koncentrációban megmaradtak tengereink vizében. Ilyen anyagok például a dioxinok, a DDT, a hormonhatású vegyületek és egyéb veszélyes szerves vegyületek, melyeket az élő szervezetek hajlamosak felhalmozni, lásd bioakkumuláció.
A radioaktív szennyezéssel napjainkban is számolnunk kell, hiszen pl. a fukusimai nukleáris baleset kibocsátásai valószínűleg ma is szennyeznek.
A korábban csendes-óceáni szemétszigetként emlegetett jelenség valójában már minden óceáni medencében megtalálható. Kiterjedése a becslések szerint több millió négyzetkilométer lehet (a csendes-óceáni szemétsziget mérete megközelíti az Egyesület Államok területét), vastagsága eléri a 10 métert. Összetétele nagyrészt műanyag, palackok és játékok, de vannak benne fém palackok, zsinórok, hálók és sok más vízen lebegő apró szemét. Anyaga szakemberek szerint 20%-ban olajfúrótornyokról és hajókról származik, míg 80%-ban a szárazföldről. Ezek a szigetek valószínűleg már az 1950-es évektől elkezdtek kialakulni az óceánokon, az egyre több hulladékot termelő fogyasztási szokások és a nem megfelelő hulladékkezelés miatt. A szemétszigetek gyakran nem is láthatók légi, vagy műholdas felvételen, mivel jelentős részük a víz felszíne alatt lebeg. És itt nem csak úszkáló flakonokra kell gondoljunk. A műanyagok jellemzően szétesnek kicsiny, akár homokszemnél is kisebb részecskékre, melyek lebegő szennyeződésként vannak jelen a tengervízben. Az ilyen apró darabokkal az a probléma, hogy ki sem lehet azokat halászni úgy, mint a nagyobb tárgyakat.
A tengeren úszó hulladék veszélyt jelent a tenger élővilágára, illetve a teljes táplálékláncra. Az egyik hulladék okozta veszély az, hogy az állatok belegabalyodnak. Ilyen veszély fenyegeti elsősorban a fókákat, oroszlánfókákat, feltehetően azért, mert különösen hajlamosak felfedezni a környezetükben felbukkanó tárgyakat.
Egy másik veszélyeztető tényező a hulladékok lenyelése. A sok színes hulladékot a tengeri madarak, halak és más tengeri élőlények lenyelik, mivel tápláléknak, zsákmánynak nézik. Ez egyrészt mechanikusan okozhatja halálukat a nyelőcső eltorlaszolásával és a gyomor telítésével, másrészt a műanyagok bomlástermékei lehetnek mérgező hatásúak. A tengeri élőlények a nagyobb darabok mellett az apró méretű lebegő műanyag részecskéket is lenyelik, azok szerves szennyeződésként is károsak. Az elpusztult és megvizsgált tengeri teknősök 50-80%-ának tengeri szemét fogyasztása okozza a halálát. A tengeri madárfajok egyharmadánál tapasztalták már a szemét lenyelését, ami a madarak alultápláltságához, majd halálához vezethet.
Kutatók GPS-el ellátott jelzőbójás megfigyelései szerint a hulladék akár 50 évet is utazhat a tengeri áramlatokon, míg eléri a hulladékszigeteket. Ez rossz hír, hiszen eszerint, ha sikerülne megoldást találni a hulladékszigetek felszámolására és a további tengerbe bocsátások megállítására, akkor is évtizedeken keresztül képződnének még hasonló szigetek az utazó darabokból.
Napjaink társadalmi-gazdasági berendezkedését környezettudatos körökben szokás eldobó kultúrának is nevezni. Míg régen fő szempont volt a tartósság, ma a kényelem szempontja ír felül mindent. És mi számít kényelmesnek? Kidobni a kukába bármit, amire nincs többet szükségünk. Így indultak világhódító útjukra a műanyag poharak és evőeszközök, az eldobható italos palackok és fémdobozok, sőt, rövid életű használati tárgyaink is. Az eldobó szemléletbe jól illeszkedik a tervezett elavulás, melynek eredményeképpen eszközeink alig javíthatók és garanciaidejük letelte után kevéssel általában a szemétben végzik.
Az eldobó kultúra sok más tendenciával összefügg:
-0 kényelmünket szolgálja, hogy nem kell visszaváltanunk, elmosogatnunk, gondoskodnunk – a kukafedő lehajtásával minden gondunk véget ér;
-1 a marketing megköveteli a szép új, jól nyomtatható csomagolási felületeket, valamint az évente többször változó akciók csomagoláson való feltüntetését – mindezt visszaváltható csomagolással aligha lehetne biztosítani;
-2 az eldobható csomagolással nem jelentkeznek a forgalmazók visszagyűjtési, szállítási-szervezési problémái;
-3 a használati eszközök, gépek esetében tapasztalt viszonylag gyors elhasználódás garantáltan fenntartja a fogyasztás magas szintjét, mivel mindent rendszeresen, újra és újra meg kell vásárolnunk;
-4 az eldobó kultúra a személytelen tömegtermelés nagy barátja, ahol elég, ha valami tetszetős, olcsó és kiszolgálja pillanatnyi igényeinket. Így nem is botránkozunk meg azon, ha hamar a hulladékok közt végzi;
-5 és végül, az olcsó, eldobható árukínálat teszi lehetővé azt, hogy rendszeresen hódoljunk vásárlási mániáknak. Sokkal ritkábban tudnánk vásárolni, ha mindenünk tartós volna – igaz milyen fura lenne?
Közben Földünk erőforrásai lassan elfogynak, óceánjainkon kontinens méretű hulladék- szigetek alakulnak ki, mi pedig mohón vásárolunk tovább.
